A frissen készült étel illata betöltötte a konyhát. Minden békésnek tűnt — de ez csak a felszín volt. Valami komoly dolog készült kibontakozni.

Dmitrij már egy ideje hallgatott. Szinte gépiesen tologatta az ételt a villájával, mintha a megfelelő szavakat keresné. Felesége, Olga azonnal megérezte: valami nincs rendben. Ennyi év házasság után már a legapróbb rezdüléseiből is értette őt. És ez az este más volt, mint a többi.

— Beszélnünk kell — szólalt meg végül, anélkül hogy felnézett volna.

Ezek a szavak mindig súlyosak. Olga kissé megfeszült, de igyekezett nyugodt maradni.

— Hallgatlak.

Dmitrij mély levegőt vett, majd mintha egy láthatatlan határt húzna kettőjük közé, kimondta:

— Ettől a hónaptól külön költségvetésünk lesz.

A szobára csend borult. Nehéz, fojtogató csend. Mintha még az óra ketyegése is elhalkult volna. Olga lassan felemelte a tekintetét, és egyenesen a férjére nézett. Nem voltak könnyek, sem düh — csak hideg, nyugtalanító nyugalom.

— Külön költségvetés? — kérdezte halkan.

— Igen. Így igazságosabb. Mindenki a saját pénzéért felel. Nem lesznek fölösleges viták — tette hozzá Dmitrij, próbálva magabiztosnak hangzani.

Arra számított, hogy vita lesz, szemrehányások, talán könnyek. De arra, ami ezután történt, egyáltalán nem volt felkészülve.

Olga lassan letette a villát. A mozdulatai túlságosan is nyugodtak voltak, szinte színpadiasak. Majd halványan elmosolyodott.

— Rendben — mondta.

Ez az egy szó erősebben hatott Dmitrijre, mint bármilyen kirohanás.

— Te… egyetértesz? — kérdezte zavartan.

— Természetesen — válaszolta. — Sőt, remek ötlet. Már rég meg kellett volna tennünk.

Dmitrijben ekkor valami megmozdult. A nő hangja túl higgadt volt. Túl biztos.

— Akkor megegyeztünk — próbálta visszavenni az irányítást.

De Olga félbeszakította.

— Akkor tisztázzuk a részleteket — mondta, egyenesen a szemébe nézve. — Ha minden külön… akkor minden külön, igaz?

— Ezt hogy érted? — kérdezte értetlenül.

És ekkor fordult meg minden.

— Nos — folytatta nyugodtan — a lakás az én nevemen van, tehát bérleti díjat fizetsz. Az élelmiszert mindenki magának veszi. Csak magamnak főzök. A saját ruháimat mosom. A nyaralás külön történik. Hiszen ezt akartad, nem?

Minden egyes mondata pontosan célba talált.

— Ugye csak viccelsz? — remegett meg Dmitrij hangja.

— Egyáltalán nem — felelte higgadtan. — Csak követem a te logikádat. Ha külön, akkor mindenben külön.

Dmitrij gyomra összeszorult. Az elképzelt „kényelmes megoldás” darabjaira hullott. A kontroll, amit akart, most ellene fordult.

— De hát… mi egy család vagyunk — próbált ellenkezni.

Olga kissé előrehajolt, és halkan így szólt:

— A család együtt él. Amit te most javasoltál, az inkább lakótársi viszony.

Ezek a szavak úgy hatottak, mint egy ítélet.

Dmitrij elsápadt. Először nem tudott mit mondani. Ami korábban logikusnak tűnt, most hidegnek és kegyetlennek hangzott.

De Olga még nem fejezte be.

Felállt az asztaltól, összeszedte a tányérját, és a mosogató felé indulva még hozzátette:

— Holnaptól pedig ne felejtsd el fizetni a rezsi felét. Készítek róla egy pontos elszámolást.

Ebben a pillanatban Dmitrijnek szinte elakadt a lélegzete. Rájött, hogy nemcsak a helyzet felett veszítette el az irányítást — hanem talán a házasságuk felett is.

Aznap éjjel alig beszéltek egymással. De a csend hangosabb volt bármilyen vitánál. Dmitrij a plafont bámulta, és először gondolkodott el komolyan azon, hogy talán ő maga rombolt le mindent, amit évek alatt felépítettek.

Olga viszont nyugodtan aludt. Mint aki már döntött.

A valódi sokk azonban reggel érkezett.

Amikor Dmitrij felébredt, egy gondosan összehajtott papírt talált az asztalon. Egy lista volt.

Az „új szabályok” listája.

Az utolsó pont pedig szó szerint megállította a szívét:

„Ha ez az elrendezés megfelel neked, folytatjuk. Ha nem… komolyan beszélnünk kell a jövőnkről.”

Ekkor értette meg igazán:

Ez már rég nem a pénzről szól.

Hanem a házasságuk sorsáról.