inkább nézelődni. Egy furcsa, szinte abszurd házasság tanúi akartak lenni, amelyről már napok óta suttogott a város.

Dima, aki hideg természetéről és merész fogadásairól volt ismert, magabiztosan állt az oltárnál, ajkán halvány, gúnyos mosollyal. Barátai összenéztek, alig tudták visszatartani a nevetést — hiszen ők ismerték az igazságot. Ez a házasság nem szerelemből született. Ez egy játék volt. Egy kihívás.

A menyasszony… teljesen kilógott Dima világából. Magas volt, visszafogott, és valami megmagyarázhatatlan belső erő sugárzott belőle. Sokan lenézéssel, mások kíváncsian figyelték, de senki sem ismerte őt igazán. Senki sem tudta, mi zajlik benne.

Amikor felcsendült a zene, és belépett a terembe, minden beszélgetés elhalt. Még azok is elhallgattak, akik csak gúnyolódni jöttek. A tekintetében nem félelem volt… hanem elszántság.

A szertartás a megszokott módon zajlott. A ceremóniamester sablonos mondatokat mondott, a vendégek udvariasan tapsoltak. Dima időnként a barátaira pillantott, mintha azt üzenné: „Figyeljetek, nyerni fogok.”

Minden kiszámíthatónak tűnt.

Egészen addig a pillanatig, amikor elhangzott a döntő kérdés.

A menyasszony hirtelen előrelépett.

Egy másodperc — és már a mikrofont tartotta a kezében.

A terem elcsendesedett. Az a fajta csend lett úrrá, amikor még a lélegzetvétel is túl hangosnak tűnik.

— Mielőtt válaszolnék… — mondta nyugodt, mégis határozott hangon — szeretném, ha mindenki hallaná az igazságot.

A vendégek egymásra néztek. Valaki idegesen felnevetett. Dima arca megfeszült — nem értette, mi történik.

— Ez a házasság… — folytatta — egy viccként kezdődött. Egy fogadásként. Egy játékként, ahol valaki azt hitte, hogy mindent megvehet — még egy másik ember sorsát is.

A teremben suttogás futott végig. Dima barátai elsápadtak. Megértették — ő mindent tud.

Dima előrelépett, mintha közbe akarna szólni, de a nő felemelte a kezét. Valami a tekintetében megállította.

— Nevettetek rajtam — mondta, végignézve a vendégeken. — Azt hittétek, nem veszem észre. Hogy csak egy lány vagyok, aki pénzért mondott igent.

Hangja ekkor erősebbé vált:

— De tévedtetek.

Elővett egy telefont, és pár érintéssel elindított egy felvételt.

Először senki sem értette, mi történik. Aztán megszólalt Dima hangja — magabiztos, gúnyos:

— Ez csak egy fogadás. Elveszem, aztán kész. Egy hónap múlva elválok. Kíváncsi vagyok, akkor hogy fog kinézni…

A vendégek megdermedtek. Valaki elfordult, más a szájához kapott.

Dima arca elsápadt.

— Szerinted egyáltalán érti, mi történik? — folytatódott a felvétel. — Csak szerencséje van, hogy egyáltalán észrevettem.

A hang elhallgatott.

A csend szinte elviselhetetlenné vált.

A menyasszony lassan leengedte a telefont.

— Most már tudjátok — mondta halkan —, mi az igazság.

Dima felé fordult.

— És most a válaszom.

A szünet rövid volt, mégis örökkévalóságnak tűnt.

— Nem.

Mintha a levegő is megállt volna. A vendégek zavarodottan mozgolódtak, a suttogás egyre erősödött.

De még nem volt vége.

— És még valami — tette hozzá, miközben az ajtó felé indult. — Elfogadtam ezt a játékot… de nem azért, hogy része legyek.

Megállt, és visszanézett.

— Hanem hogy véget vessek neki.

Az ajtó becsapódott mögötte.

Dima mozdulatlanul állt. Barátai, akik nemrég még nevettek, most nem tudták, hová nézzenek. Ami könnyű szórakozásnak indult, nyilvános megszégyenítéssé vált.

A vendégek lassan elszállingóztak. A zaj visszatért, de már egészen más volt — feszültséggel és kínos csendekkel teli.

Aznap senki sem a fényűző esküvőről beszélt.

Mindenki arról a nőről beszélt, aki egy játékot a saját győzelmévé változtatott.

És arról a férfiról, aki életében először… igazán veszített.