Minden hirtelen kezdődött. Az apám mindig erős és kitartó ember volt, de egy nap valami teljesen összetörte. Az orvosok azt mondták, sürgős műtétre van szükség. Az összeg olyan hatalmas volt, hogy elsötétült előttem a világ. Nem volt pénzem, nem voltak rokonaim, nem volt kiút. Teljesen egyedül maradtam.

És akkor megjelent ő.

Apám régi barátja. Együtt jártak iskolába. Csak annyit tudtam róla, hogy fiatal korában különös volt, zárkózott, sőt ijesztő. Később azonban sikeres lett — üzlet, pénz, befolyás.

Úgy tűnt, mintha pontosan erre a pillanatra várt volna.

Nyugodtan, érzelem nélkül hallgatott végig. Aztán azt mondta, kifizeti a teljes műtétet. Mindent.

De nem ingyen.

Volt egy feltétele.

Hozzá kellett mennem feleségül. És alá kellett írnom papírokat, hogy soha nem beszélek arról, mi történik a házában.

Beleegyeztem. Nem volt választásom.

Nem volt igazi esküvő. Csak aláírások, hideg tekintetek és nyomasztó csend.

És már az első éjszaka rájöttem, hogy hatalmas hibát követtem el.

Az éjszaka közepén halkan kinyílt a hálószoba ajtaja. A hangra felébredtem. Az ajtóban állt, kezében egy kis tablettával.

— Vedd be — mondta nyugodtan. — Akkor az apád megkapja a pénzt.

Kérdezni akartam… de a tekintete elhallgattatott.

Bevettem a tablettát. Pár perc múlva furcsa gyengeség árasztott el… és elaludtam.

Reggel semmire sem emlékeztem.

És ez minden este megismétlődött.

Bejött. Odaadta a tablettát. Én elaludtam.

De a legfurcsább nem ez volt.

Soha nem ért hozzám. Nem tett semmi olyat, amit meg lehetett volna magyarázni. Napközben szinte láthatatlan volt. Keveset beszélt. Furcsán nézett rám.

És bennem egyre nőtt a félelem.

Nem tudtam, mi történik, amíg alszom.

Egy nap már nem bírtam tovább.

Rejtett kamerát szereltem fel.

Reszketett a kezem. Tudtam, ha rájön, borzalmas következményei lesznek. De tudnom kellett az igazságot.

Azon az éjszakán minden a szokásos módon történt.

Tabletta. Sötétség. Alvás.

Másnap, miután elment, bezártam az ajtót, és megnéztem a felvételt.

Először semmi különös.

Ott feküdtem. Aludtam.

Aztán kinyílt az ajtó.

Lassan bejött. Odalépett az ágyhoz, és leült mellém.

Mozdulni sem tudtam, miközben néztem a képernyőt.

Közelebb hajolt… és elkezdte simogatni a hajamat.

Finoman. Szinte gyengéden.

De valami nem volt rendben.

A mosolya.

Valahogy… természetellenes volt.

Suttogni kezdett:

— Végre… most tovább maradhatok veled…

Kirázott a hideg.

Nem hozzám beszélt.

Valamihez bennem.

És akkor…

megtörtént.

A testem a felvételen megmozdult.

Az ujjaim enyhén megrezdültek.

Elakadt a lélegzetem.

Hiszen teljesen eszméletlennek kellett volna lennem.

Ő észrevette.

A szeme különös fénnyel csillant meg.

— Hallasz engem… tudom, hogy igen…

És abban a pillanatban…

kinyitottam a szemem.

De azok nem az én szemeim voltak.

Üresek voltak. Hidegek.

Élettelenek.

Egyenesen rá néztek.

És… mosolyogtak.

Rémülten eltaszítottam a laptopot. A szívem úgy vert, hogy alig kaptam levegőt.

Ez nem én voltam.

A felvétel folytatódott.

Halkan felnevetett.

— Így van… te akkor ébredsz fel, amikor ő elalszik…

Lassan visszanéztem a képernyőre, bár legszívesebben elfordultam volna.

— Hamarosan… örökre…

A testem felült.

A mozdulatok furcsák voltak, szinte gépiesek.

Mintha valaki más irányított volna.

Felemeltem a kezem… és megérintettem az arcát.

Gyengéden.

Aztán mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni:

— Rád vártam… nem rá…

A felvételen közelebb hajoltam hozzá… és a fülébe súgtam valamit.

A hang alig volt hallható.

Feljebb tekertem a hangerőt.

És amikor végre megértettem a szavakat…

megfagyott bennem a vér.

— Kezd rájönni…

Azonnal lecsaptam a laptopot.

Csend.

Nyomasztó, halott csend.

Ő tudja.

Vagy inkább…

valami bennem.

Lassan az ajtóra emeltem a tekintetem.

Zárva volt.

De a kilincs… enyhén megmozdult.

És akkor rájöttem valamire, ami mindennél ijesztőbb:

lehet, hogy ezek a tabletták nem elaltatnak…

hanem felébresztenek valaki mást.