Mégis, ez a csend súlyosabb volt bármilyen kiáltásnál. Az előszobában még mindig ott lebegett a tengeri só és az öreg fa illata — az az illat, amely egykor megnyugtatta Dánielt. Most azonban idegennek tűnt.

Amikor Márk meglátta őt, az arca egy pillanat alatt elsápadt, mintha minden vér kifutott volna belőle. Alex mozdulatlanná dermedt, képtelen volt elhinni, amit lát. Csak Zsófia, aki kissé távolabb állt, kapta a kezét a szája elé, és hangtalan sírásban tört ki.

— Te… élsz? — suttogta Márk. A hangjában azonban nem volt öröm. Csak félelem.

Dániel nem válaszolt azonnal. Lassan levette a kabátját, és belépett, mint egy ember, aki hazatér — de már nem tartozik ide úgy, mint régen. Mozdulatai nyugodtak voltak, túlságosan is nyugodtak. És éppen ez a nyugalom volt a legfélelmetesebb.

— Igen, — mondta végül. — Élek.

Senki sem mert közelebb lépni.

A csend megnyúlt, sűrűvé vált, szinte tapinthatóvá. Ebben a csendben mindannyian újra átélték a hajón történteket — a jeges vizet, a kétségbeesett kiáltást, amelyet inkább nem akartak meghallani, és azt a pillanatot, amikor hátat fordítottak.

— Azt hittük… — kezdte Alex, de a szavai elakadtak.

— Tudom, mit hittetek, — szakította félbe Dániel nyugodtan. — Azt hittétek, hogy azon a napon mindennek vége lesz.

Zsófia térdre rogyott.

— Kérlek… bocsáss meg… — zokogta.

Dániel hosszan nézett rá. A tekintetében nem volt gyűlölet. De már nem volt benne a régi melegség sem. Egy ember tekintete volt ez, akit mélyen elárultak.

— A megbocsátás nem jelenti a felejtést, — mondta halkan.

Márk próbálta összeszedni magát.

— Figyelj… beszélhetünk erről nyugodtan. Mindent helyrehozhatunk. Ez csak egy… hiba volt.

Dániel lassan felé fordult.

— Hiba? — ismételte. — Hiba egy eltört pohár. Hiba egy rossz szó. De amit ti tettetek… az döntés volt.

A szavak erősebben csaptak le, mint bármilyen kiáltás.

Ezután Dániel olyat tett, amire senki sem számított.

Egy régi szekrényből elővett egy dossziét, és az asztalra tette.

— A kórházban volt időm gondolkodni, — mondta. — És dönteni.

Márk összevonta a szemöldökét.

— Milyen dönteni?

— Átírtam az összes vagyonomat, — válaszolta Dániel nyugodtan.

Alex hirtelen felkapta a fejét.

— Mit jelent ez?

— A házat, a pénzt, a hajókat… mindent, amim volt, — folytatta. — Már nem a tiétek.

A szobát dermesztő csend töltötte be.

— Ezt nem teheted… — kezdte Márk, de a hangja megremegett.

— Megtehetem, — felelte Dániel. — És már meg is tettem.

Kinyitotta a dossziét. Benne hivatalos iratok voltak.

— Mindent egy alapítványnak adományoztam, amely azokat az idős embereket segíti, akiket a családjuk elhagyott, — mondta. — Azokat, akiket nem árultak el.

Alex hátralépett, mintha megütötték volna.

— Mindent elvettél tőlünk? — suttogta.

— Nem, — válaszolta Dániel. — Ti vettétek el magatoktól abban a pillanatban, amikor úgy döntöttetek, hogy megszabadultok tőlem.

Zsófia már hangosan sírt.

— Én nem akartam… nem tudtam… — zokogta.

Dániel közelebb lépett hozzá. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megérintené, mint régen. De megállt.

— Eleget tudtál ahhoz, hogy megállítsd, — mondta csendesen.

Márk ököllel az asztalra csapott.

— Ez nem igazságos! Ez a mi házunk!

— Az volt, — felelte Dániel nyugodtan.

És abban a pillanatban világossá vált: nincs visszaút.

De ez még nem volt minden.

Dániel még egyszer rájuk nézett — hosszan, figyelmesen, mintha örökre meg akarná jegyezni az arcukat.

— Holnap elmegyek, — mondta. — Örökre.

— Hová? — kérdezte Alex szinte suttogva.

— Oda, ahol senki sem várja a halálomat, — válaszolta.

Megfordult, és az ajtó felé indult.

Zsófia megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Márk mozdulatlanul állt, már nem volt benne a régi magabiztosság. Alex a padlót bámulta, szótlanul.

Az ajtó bezárult.

És csak ekkor értették meg igazán, mit veszítettek el.

Nem a házat. Nem a pénzt.

Hanem azt az embert, aki egykor mindent kész volt odaadni nekik.

És a legrosszabb az volt, hogy ezt már soha nem lehet visszafordítani.