Nem volt különösebb célunk, egyszerűen csak ki akartunk szakadni a mindennapok zajából. Aznap azonban valami egészen váratlan történt – olyasmi, ami még hetekkel később sem hagyott nyugodni bennünket.

Az út mentén egy félig benőtt, omladozó kerítés mögött vettük észre azt a különös tárgyat. Először azt hittük, hogy csak egy rozsdás fémdarab vagy egy régi mezőgazdasági eszköz maradványa. De ahogy közelebb mentünk, azonnal éreztük, hogy ez valami más. Valami… idegen.

A tárgy furcsa alakú volt, mintha több különböző eszköz részeit illesztették volna össze. A felülete sötét, megkopott fém volt, rajta halvány, alig kivehető vésetekkel. Nem hasonlított semmire, amit korábban láttunk. A legnyugtalanítóbb mégis az volt, hogy a szerkezet bizonyos részei még mindig mozgathatónak tűntek, mintha nem teljesen adta volna meg magát az időnek.

Elvittük magunkkal.

Az első napokban próbáltuk egyszerűen csak megfejteni, mire szolgálhatott. Internetes keresések, képfelismerő programok – semmi. Mintha ez a tárgy soha nem is létezett volna a modern világ számára. Egyre inkább úgy éreztük, hogy valami olyasmibe botlottunk, amit nem kellett volna megtalálnunk.

Ekkor döntöttünk úgy, hogy mélyebbre ásunk.

Felkerestünk egy régi könyvtárat a város egyik eldugott részén. Az a fajta hely volt, ahol az idő mintha megállt volna: poros polcok, megsárgult lapok, és egy idős könyvtáros, aki gyanakvó pillantással mérte végig a kezünkben lévő tárgyat. Amikor megmutattuk neki, egy pillanatra megdermedt. Nem szólt semmit, csak intett, hogy kövessük.

Egy hátsó szobába vezetett bennünket, ahol régi, szinte széteső könyvek sorakoztak. Hosszú keresgélés után végül levett egy vastag, bőrkötéses kötetet, és lassan kinyitotta. Az egyik oldalon megállt, majd ránk nézett.

És akkor megláttuk.

A rajz… pontosan ugyanazt a tárgyat ábrázolta.

A szöveg, bár nehezen volt olvasható, egyértelműen több mint száz éves lehetett. Régi nyelvezet, archaikus kifejezések – de a lényeg hamar kirajzolódott. Ez nem egy hétköznapi eszköz volt.

Ez egy úgynevezett „jelzőkészülék” volt – egy olyan tárgy, amelyet állítólag arra használtak, hogy kapcsolatba lépjenek… valamivel. Nem emberekkel. Nem is ismert élőlényekkel.

Valami mással.

A könyv szerint az ilyen eszközöket titokban készítették, és csak kevesen tudtak róluk. A leírások szerint a készülék képes volt „válaszokat” adni bizonyos kérdésekre – de mindig árat kellett fizetni érte. Nem pénzben. Valami másban.

Ahogy tovább olvastunk, egyre nyugtalanítóbb részletek kerültek elő. Beszámolók emberekről, akik használták ezt a szerkezetet… és később nyomtalanul eltűntek. Mások megváltoztak – mintha már nem teljesen önmaguk lettek volna.

A legfélelmetesebb azonban a könyv utolsó mondata volt:

„Aki megtalálja, az már része lett a történetnek.”

Amikor ezt felolvastuk, a könyvtáros hirtelen becsapta a könyvet. A tekintete komor volt.

„Vigyetek el innen mindent, amit hoztatok” – mondta halkan. „És soha többé ne próbáljátok használni.”

Azóta a tárgy nálam van. Egy dobozban, mélyen elzárva.

De néha… mintha halk, alig hallható kattogást hallanék felőle.

És ilyenkor nem tudom eldönteni: tényleg csak a képzeletem játszik velem… vagy valami már válaszolni próbál.