Valami állt az ajtóban.

Nem ember. Nem árnyék. Nem olyasmi, amit meg lehetne magyarázni.

Úgy tűnt, mintha maga a sötétség formálná. Az alakja remegett, szétesett, majd újra összeállt. Az arca — ha egyáltalán arcnak lehetett nevezni — torz volt, mintha idegen emlékekből rakták volna össze.

— „Én… én ismerem…” suttogta a másik, anélkül hogy elfordította volna a tekintetét.

— „Micsoda? Nem… ez lehetetlen…”

A lény előrelépett egyet.

A padló nem recsegett.

Nem adott ki hangot.

Mégis mindketten úgy érezték, mintha valami nehéz súly nehezedne a mellkasukra. A levegővétel szinte lehetetlenné vált.

— „Emlékszel…” szólalt meg a hang.

Nem a szobából jött.

A fejükben visszhangzott.

— „Nem… nem… ez nem lehet… elfelejtettük… el kellett felejtenünk…” 😰

A fény újra felvillant.

Egy pillanatra a szoba megváltozott.

A falak réginek tűntek, megégtek.

A padlón fekete nyomok, mintha tűz után maradtak volna.

És az a szag…

Füstszag.

— „Érzed?”
— „Igen… ez… az a nap…”

A lény közelebb lépett.

Most már látszottak a szemei.

Üresek.

De az üresség mélyén… valami mozgott.

Valami élő.

Valami, ami hívott.

— „Bezártátok az ajtót…” suttogta a hang.

És ekkor minden eszükbe jutott.

Az az este.

A lakás.

A sikolyok.

A tűz.

És az ajtó… amit valóban bezártak.

Valaki a túloldalon maradt.

— „Mi… nem tudtuk… gyerekek voltunk…” a hangja megremegett.

— „Tudtátok…” válaszolta a lény.

És hirtelen ott állt közvetlenül előttük.

Túl közel.

Természetellenesen közel.

Jeges hideg hatolt a csontjaikig.

— „Kopogtam…”
— „Kiabáltam…”
— „És ti… elmentetek…”

— „SAJNÁLOM!” kiáltotta az egyik, és térdre rogyott.

De már késő volt.

A lény kinyújtotta a kezét.

És abban a pillanatban…

a falon lévő óra visszafelé kezdett járni.

Egy másodperc.

Kettő.

Három.

A szoba elkezdett átalakulni.

Mintha maga az idő szakadt volna szét.

Újra abban a folyosóban álltak.

Az ajtó.

Mögötte a tűz.

A sikolyok.

— „Ne… ne megint…” 😱

— „Ezúttal… nem mentek el…” suttogta a hang.

Az ajtókilincs a kezükben olvadni kezdett a hőségtől.

A túloldalon valaki dörömbölt.

Kétségbeesetten.

Erősen.

És hirtelen…

valaki a szoba ajtaján is dörömbölni kezdett.

Egy ütés.

Csend.

Egy másik — erősebb.

Megdermedtek.

Lassan az ajtó felé fordították a fejüket.

Az ajtó, amelyen a lény bejött…

újra zárva volt.

— „Te… te is hallod?” 😨
— „Igen… de… már bent van… akkor ki az…?”

A dörömbölés egyre hangosabb lett.

És akkor…

egy árnyék kezdett beszivárogni az ajtó alatt.

Élő.

Mozgó.

Aztán a hang, egészen közel, suttogta:

— „Most… már hárman vagytok…”

A fény kialudt.

És a teljes sötétségben…

valaki lassan lépett egyet közvetlenül mögöttük.

…Folytatása következik.