A reggel hűvös volt és szinte teljesen csendes, a tó felett vékony köd lebegett, mintha puha fátyollal borítaná be a tájat. Mellette egy fémvödör állt, benne néhány frissen fogott, még ficánkoló hal.
A csendet lépések törték meg.
Három fiatal férfi közeledett felé, arcukon gúnyos, magabiztos mosollyal. Megálltak közvetlenül mellette, mintha természetes lenne, hogy ők irányítanak itt mindent.
– Hé, öreg, fogalmad sincs, hol ülsz, igaz? – mondta az egyik félmosollyal.
– Ez a hely a miénk. Ha itt akarsz horgászni, fizetned kell – tette hozzá a másik.
Az öreg nem válaszolt azonnal. Lassan behúzta a zsinórt, ellenőrizte a csalit, majd csak ezután szólalt meg nyugodt hangon:
– A víz nem tartozik senkihez. Mindenkinek joga van itt lenni.
A fiatalok felnevettek.
– Hallottad ezt?
– Utoljára mondjuk: fizess, vagy tűnj el.
Az öreg azonban visszafordult a víz felé, mintha észre sem venné őket.
Ez még jobban felbosszantotta őket.
– Süket vagy?!
– Hozzád beszélünk!
Az egyikük hirtelen előrelépett, és erősen belerúgott a vödörbe. A fém hangosan csattant a deszkákon, majd a vödör a halakkal együtt a vízbe borult.
Az idős férfi meg sem mozdult.
Csak megigazította a botját, és tovább figyelte az úszót.
A nevetés elhalt.
– Azt mondtam: fizess, vagy menj el – sziszegte az egyik, már hideg hangon.
Nem érkezett válasz.
Csak feszültséggel teli csend.
A harmadik fiatal ökölbe szorította a kezét, és ütésre emelte.
És ekkor minden megváltozott.
Az öreg anélkül, hogy megfordult volna, villámgyorsan megragadta a csuklóját. A mozdulat rövid volt, pontos és megdöbbentően határozott.
– Ne tedd – mondta halkan.
A hangja nyugodt volt, mégis hideg, szinte dermesztő.
A fiatal megpróbálta kiszabadítani a kezét.
Hiába.
Arca fájdalomtól torzult el.
– Engedj el… – szűrte a fogai között.
Az öreg lassan felállt.
Hirtelen már nem tűnt gyengének. Egyenesen állt, stabilan, tekintete tiszta és rendíthetetlen volt.
– Rossz embert választottatok – mondta csendesen.
A másik kettő elbizonytalanodott.
– Ugyan már, öreg… hagyd ezt – próbálkozott az egyik.
De a szorítás nem lazult.
Ekkor egy hang hallatszott.
Éles.
Rövid.
Kattanás.
Mindhárman odafordultak.
A stég bejáratánál egy sötét autó állt meg. Az ajtó kinyílt, és három öltönyös férfi szállt ki. Mozdulataik nyugodtak és fegyelmezettek voltak, jelenlétük mégis nyomasztó.
– Minden rendben, uram? – kérdezte egyikük.
A fiatal elsápadt.
– Kérem… engedjen el… – suttogta most már egészen más hangon.
Az öreg lassan elengedte.
A fiú hátratántorodott, és a csuklóját szorította.
– Figyelmeztettem magukat – mondta az idős férfi.
Az öltönyösök közelebb léptek, tekintetük hideg és vizsgáló volt.
– Van itt valami probléma? – kérdezte röviden az egyik.
Senki sem válaszolt.
Az előbbi magabiztosság nyomtalanul eltűnt.
– Mi csak… vicceltünk… – motyogta az egyik.
Az öreg a vízre nézett, ahol még mindig gyűrűztek a hullámok.
– Egyes viccek túl sokba kerülnek – mondta.
Majd hozzátette:
– Vigyék el őket.
Nem emelte fel a hangját.
Mégis parancs volt.
A fiatalok hátrálni kezdtek, megbotlottak a deszkákban, majd hirtelen futásnak eredtek. Már nem nevettek.
A stég újra elcsendesedett.
Az öreg visszaült a helyére, elővett egy másik vödröt, és újra bedobta a horgot.
Az úszó csendesen megállt a vízen.
Mintha semmi sem történt volna.
Az egyik férfi óvatosan odalépett:
– Kihalásszuk a halakat?
Az öreg megrázta a fejét.
– Nem szükséges.
Egy ideig a vizet nézte, majd halkan hozzátette:
– A halak visszatérnek.
És ott maradt, mozdulatlanul, nyugodtan.
De ha valaki a szemébe nézett volna…
Megértette volna az igazságot.
Ez az ember nem egy egyszerű horgász volt.
Valaki már egyszer megpróbálta megtörni.
És többé senkinek sem fog sikerülni.