— „Ti… ti is halljátok… igaz?..”

A rendőrök egymásra néztek. A kérdés annyira váratlan volt, hogy egy pillanatra egyikük sem tudott mit mondani. Az egyikük végül előrelépett, és nyugodt hangon kérdezett:

— „Mit kellene hallanunk?”

A férfi idegesen felnevetett. A nevetése száraz és megtört volt, mintha már régen darabokra hullott volna benne valami.

— „Ők… a föld alatt… soha nem hagyják abba… egyetlen pillanatra sem…”

A pince levegője hirtelen még hidegebbnek tűnt. Az egyik rendőr erősebb zseblámpát kapcsolt, és a fényt az alagút mélyébe irányította. A föld nedves volt, helyenként omladozott. Mindenhol a megszállott munka nyomai látszottak — a férfi valóban megállás nélkül ásott.

— „Kik — ők?” kérdezte egy másik rendőr szigorúbban.

A férfi hirtelen felemelte a fejét. A tekintete feszült, szinte rémült volt.

— „Nem értitek… eleinte csak egy hang volt… mintha valaki kaparta volna… messze… nagyon messze… Azt hittem, csövek, régi alapok… de aztán…”

Elhallgatott. A légzése felgyorsult.

— „Aztán már szavakat is hallottam…”

A csend nyomasztóvá vált. Még a rendőrök is éreztek valami különös feszültséget, mintha a levegő is besűrűsödött volna.

— „Milyen szavakat?” kérdezte az egyikük halkan.

A férfi kissé közelebb hajolt, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja.

— „Hívtak engem…”

Ekkor az egyik rendőr elvesztette a türelmét:

— „Elég volt. Feltörte a padlót, kiásott egy alagutat ismeretlen irányba, és az egész környéket megfélemlítette. Velünk jön.”

A férfi azonban hátrahőkölt, az arca eltorzult a félelemtől.

— „Nem! Nem értitek! Ha abbahagyom — kijutnak!”

A mondat úgy zuhant a térbe, mint egy ütés.

— „Kik jutnak ki?” kérdezte a rendőr már keményebben.

A férfi a sötét alagút felé mutatott.

— „Már közel vannak… egyre tisztábban hallom őket… Először csak suttogtak… aztán kopogni kezdtek… És tegnap… tegnap már… válaszoltak…”

Abban a pillanatban az egyik rendőr hirtelen elfordította a fejét.

— „Csend.”

Mindenki megdermedt.

És akkor… megtörtént.

Hang szűrődött fel az alagút mélyéről.

Először alig hallható… mintha a föld omlana valahol messze. Aztán tisztábban. Egy tompa ütés.

Aztán még egy.

És még egy.

Egy ritmus… pontos… nehéz… félelmetesen ismerős.

Mintha… valaki… visszafelé ásna.

A rendőrök mozdulatlanul álltak. Tekintetük találkozott — és először jelent meg bennük valami, amit addig próbáltak elfojtani: a bizonytalanság.

— „Hallottátok?..” suttogta az egyikük.

A férfi lassan bólintott. Egy különös mosoly jelent meg az arcán — nem vidám, nem őrült… inkább beletörődött.

— „Most már értitek?.. Nem lefelé ástam…”

Egy pillanatra elhallgatott, majd a sötétségbe meredve hozzátette:

— „Meg akartam állítani őket…”

A hang felerősödött.

Az ütések gyorsabbak lettek. Közelebbiek.

Az alagút mélyén a föld megremegett.

Az egyik rendőr felkiáltott:

— „Hátra! Azonnal!”

De már késő volt.

A halvány fény megremegett… és egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha valami mozogna a sötétségben.

Valami… aminek nem lett volna szabad ott lennie.

Valami, ami nem felfelé és nem lefelé ásott…

Hanem egyenesen feléjük.