Elhatározták, hogy megszabadulnak a férjtől, hogy megszerezzék a vagyonát — nem is sejtve, milyen fordulat vár rájuk.

A férfi egykor olyan ember volt, akit egyszerre tiszteltek és féltek tőle. Magabiztos, erős, sikeres vállalkozás tulajdonosa, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindent irányít. A neve súlyt jelentett, a döntéseit nem kérdőjelezték meg. Aztán egy baleset mindent megváltoztatott.

A tragédia után tolószékbe kényszerült. A világ, amely addig körülötte forgott, hirtelen megállt. Barátok tűntek el, üzlettársak fordultak el tőle. Csak ő maradt — a felesége, aki egykor csodálattal nézett rá… most pedig hideg közönnyel.

Idővel ez a közöny teljesen eluralkodott rajta. A férfi már nem társ volt számára, hanem teher. Valami, ami akadályozza abban, hogy továbblépjen.

De nem hagyhatta el. A válás mindent elvett volna tőle. Ha viszont minden tragikus balesetnek tűnik… akkor a sors az ő oldalán áll.

Egy napon ez a gondolat már nem csak gondolat volt.

A nő megváltozott. Újra kedves lett, figyelmes, szinte olyan, mint régen. A férfi észrevette — és a benne növekvő nyugtalanság ellenére hitt neki. Talán még van esély.

A nő kirándulást javasolt a városon kívülre, egy vízeséshez. Egy kis idő kettesben, friss levegőn. A férfi habozott, de végül beleegyezett. Velük tartott egy „családi barát” is — egy férfi, akiben valaha megbízott.

A nap különösen csendes volt. Túlságosan is csendes.

Lassan haladtak a szakadék széléhez vezető ösvényen. Lent a víz zúgott, hideg párát emelve a levegőbe. A kövek nedvesek és csúszósak voltak.

A férfi megállt a peremnél. A tolószék kerekei megmerevedtek. A szél a hajába kapott, miközben a távolba nézett.

A nő mögé lépett.

A szerető oldalra.

És abban a pillanatban mindent megértett.

— Ne… tegyétek ezt… — mondta halkan. — Megértem… bármit megteszek…

Csend.

— Már túl késő, — válaszolta a nő hidegen.

A férfi elfordította a fejét. Nem volt félelem a szemében. Csak fáradtság.

— Már nincs senkim…

De a döntés megszületett.

Egy hirtelen mozdulat.

A szék előregurult.

Egy pillanat.

És eltűnt.

Nem volt sikoly.

Nem volt küzdelem.

Csak a mélység.

— Leesett! Baleset volt! Segítség! — kiáltották.

Minden tökéletesnek tűnt.

Majdnem.

Kevesebb mint egy perc múlva… hang hallatszott lentről.

— Segítség…

Megdermedtek.

Lenéztek.

És ott — egy gyökérbe kapaszkodva — a férfi életben volt.

Vérző kézzel, utolsó erejével, de tartotta magát.

Felnézett rájuk.

Az a tekintet dermesztő volt.

— Most már értem…

— Mennünk kell, — mondta idegesen a szerető. — Nem éli túl.

De a nő nem mozdult.

— Él…

A gyökér recsegni kezdett.

Halk hang — de végzetes.

Hirtelen a nő előrelépett.

— Nem!

Térdre esett, és lenyújtotta a kezét.

— Fogd meg!

A férfi sokáig nézte.

— Miért…?

Könnyek folytak a nő arcán.

— Sajnálom…

A gyökér újra megreccsent.

A férfi megragadta a kezét.

Gyengén — de elég erősen.

A szerető arca megkeményedett.

— Engedd el, vagy vele zuhansz!

A nő nem engedett.

És ekkor a lenti férfi megragadta… őt.

A szeretőt.

Az elvesztette az egyensúlyát.

Egy sikoly.

És már ketten lógtak a mélység felett.

A nő próbálta tartani őket, de ereje fogyott.

— Segíts… — könyörgött a szerető.

Most már félt.

Igazán.

A nő mindkettőjükre nézett.

A múltjára.

Az árulására.

A döntésére.

A szél felerősödött.

Az ujjai remegtek.

És aztán… elengedett.

Egy test lezuhant.

Csend.

Ketten maradtak.

A peremen feküdtek, lihegve.

Egy idő után a férfi megszólalt:

— Miért…?

A nő lehunyta a szemét.

— Mert már mindent elvesztettem…

A férfi sokáig nézte.

Aztán elmosolyodott.

De abban a mosolyban nem volt melegség.

Csak hidegség.

— Nem… — mondta halkan. — Ez még csak a kezdet.