Eleinte próbáltam mindent a fáradtságra vagy véletlen egybeesésekre fogni… de hamar világossá vált, hogy ennél sokkal komolyabb dologról van szó.
Rik korábban a nyugalom mintaképe volt. Nem reagált minden apró zajra, nem csinált jeleneteket éjszaka, és biztosan nem ment oda, ahová nem volt szabad. Aztán egy nap minden megváltozott. Először csak halk morgás. Aztán feszült, kitartó pillantások a konyha felé. Végül pedig valami, ami a mai napig nyugtalanít.
Minden éjjel, mintha pontos időhöz igazodna, odament a konyhaszekrényekhez, felágaskodott a hátsó lábaira, és felfelé bámult. Nem csak nézett — morgott. Mélyen, tompán, mintha valami veszélyt érzett volna. Néha még fel is próbált ugrani, kaparta az ajtókat, mintha el akarna érni valamit. Olyan természetellenes volt, hogy többször is riadtan ébredtem, verítékben úszva.
Próbáltam elterelni a figyelmét, hívtam, simogattam, sőt rá is szóltam — hiába. Mintha egyáltalán nem hallana. Minden figyelme egyetlen pontra irányult odafent. És ami a legfurcsább: korábban soha nem szegte meg a szabályokat.
– „Mit látsz ott…?” suttogtam egy éjszaka, miközben egyre nőtt bennem a feszültség.
Rik hirtelen felém fordította a fejét. A szeme megcsillant a sötétben, a fülei hegyezve, a teste megfeszült. Aztán ugatott egy rövidet, élesen — úgy, hogy majd kiugrott a szívem.
Ahogy teltek az éjszakák, a helyzet csak rosszabb lett. Alig aludtam. Ezt a viselkedést már nem lehetett sem korral, sem stresszel magyarázni. Ez valami más volt… valami, amit ő érzett, én viszont nem.
Aztán egy éjszaka minden a tetőfokára hágott.
Rik olyan kétségbeesetten kezdett nyüszíteni, hogy nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. Ez nem egyszerű hang volt — figyelmeztetésnek tűnt. Akkor megértettem: ellenőriznem kell.
Gyorsan felkaptam egy kabátot, zseblámpát vettem magamhoz, és előhoztam a régi, összecsukható létrát a kamrából. A szívem olyan hangosan vert, mintha az egész lakás hallaná. Rik félreállt, de nem ment el — minden mozdulatomat figyelte.
Felmásztam.
Eleinte semmi különös. Por, pókhálók… aztán észrevettem, hogy a szellőzőrács ferdén áll. Biztos voltam benne, hogy korábban egyenesen volt. Összeszorult a gyomrom.
– „Biztos csak egy egér…” próbáltam megnyugtatni magam.
Kinyújtottam a kezem, és óvatosan levettem a rácsot.
És abban a pillanatban… megláttam.
Valami megmozdult a szellőzőcsatornában.
Először azt hittem, csak képzelődöm. A zseblámpa fénye remegett a kezemben… de a mozgás megismétlődött. Lassan, mintha valami visszahúzódna a sötétbe.
Megdermedtem.
Aztán megláttam a szemeket.
Két tompa pont a sötétségben.
Nem verték vissza a fényt, mint egy állat szeme. Úgy tűnt… tudatosan néznek.
Hátraugrottam, és gyorsan lemásztam. A kezem remegett.
Rik újra morogni kezdett — de most másképp. Feszültebben. Sürgetőbben.
Már éppen a telefonomért nyúltam, hogy segítséget hívjak, amikor fentről hang hallatszott.
Először halk susogás.
Aztán nyikorgás.
És végül… egy tompa kopogás.
Mintha valaki belülről ütötte volna meg a csatorna falát.
Rik őrülten ugatni kezdett.
És abban a pillanatban a rács, amit levettem… magától leesett a földre.
Megdermedtem.
A sötét nyílás tátongott felettünk. És onnan… hideg áradt.
Aztán… újra azok a szemek.
Közelebb.
És akkor megértettem a legfélelmetesebb dolgot.
Ez nem állat volt.
Megragadtam Riket, és kirohantunk a lakásból, vissza sem nézve. Segítséget hívtam. Amikor megérkeztek és mindent átnéztek, csak ennyit mondtak:
– „Itt nincs semmi.”
De Rik újra morogni kezdett.
Nem a szellőző felé.
Hanem a falra.
Lassan megfordultam.
És megláttam egy árnyékot.
Nem a miénk volt.
Magától mozgott.
És akkor rájöttem:
Ami a szellőzőben volt…
már nincs ott.