Néha arra gondolok, hogy ha legyőzöm a szánalmat, ha egyszerűen ráhúzom a reteszt és hátat fordítok, az életem ugyanúgy folytatódott volna. De azon az éjszakán a vihar mintha megőrült volna. A szél kerítéseket tépett ki, tetőket sodort el, és úgy üvöltött, mintha az egész falu egyszerre sikoltana. A hó falakban hullott, és még az öregek is azt mondták, ilyet még életükben nem láttak.

Egyedül éltem a falu szélén, egy öreg házban, ahol minden deszka ismerte a lépteimet. Amikor valami nagy erővel nekicsapódott az ajtónak, először azt hittem, csak egy ág vagy leszakadt spaletta az. Aztán újra dördült egy ütés. Majd még egyszer. Óvatosan kinéztem az ablakon… és megfagyott bennem a vér.

Négy farkas állt a küszöbön.

Hatalmasak voltak, hó borította őket, bundájuk csuromvizes volt, a szemükben pedig nem volt düh. Csak némán nézték az ajtót. Nem morogtak. Nem támadtak. Csak vártak. Az egyik alig állt a lábán, mintha sebesült lett volna, vagy hosszú úttól kimerült.

Be kellett volna zárkóznom, eloltani a lámpát és meg sem mozdulni. Minden józan ember ezt tette volna. De abban a pillanatban nem magamat féltettem. Megsajnáltam őket. Volt valami különösen emberi a tekintetükben… néma könyörgés.

Kinyitottam az ajtót.

A farkasok nyugodtan léptek be, egymás után. Nem tolakodtak, nem villogtatták a fogaikat, mintha ismerték volna a házat. Az első az ajtó mellé feküdt, elzárva a hideg huzatot. A második az ablakhoz telepedett, és kifelé figyelt. A harmadik a kályha mellé feküdt, mancsait a meleg felé nyújtva. De a negyedik… az egyáltalán nem feküdt le.

Körbejárta a szobát.

Lassan. Csendben. Falról falra. Néha megállt a szekrény előtt. Néha a nagyanyám régi ládájánál. Aztán újra elindult. Karmai halk karcolása a padlón jobban megrémített, mint a kinti vihar.

Az ágyon ültem mozdulatlanul. A gyertya leégett, a házat sötétség borította. Csak a kályha parazsa villant fel néha vörösen, megvilágítva az állatok árnyait. Többször úgy éreztem, mintha valaki közvetlenül mellettem állna, és lélegezne a sötétben. De amikor kinyitottam a szemem, senki sem volt ott.

Hajnal felé végül elszundítottam.

Teljes csendben ébredtem.

A vihar elmúlt. Nem fújt a szél. Nem recsegett semmi. Nem hallatszott lépés.

A farkasok eltűntek.

Az ajtó továbbra is belülről zárva volt. Az ablakok épek maradtak. Nem volt szőr, nem volt rendetlenség, semmi nyoma annak, hogy ott jártak volna. Már azt hittem, megőrültem… amikor lenéztem a padlóra.

A szoba közepén felszedték a deszkákat.

Pontosan ott, ahol a negyedik farkas egész éjjel járkált, sötét üreg tátongott a padló alatt. Úgy vert a szívem, hogy alig kaptam levegőt. Elhoztam a lámpát, és letérdeltem.

Odabent egy régi rongyba csomagolt csomag feküdt.

Remegő kézzel bontottam ki. Sárgult levelek, régi fényképek és egy apró ezüstkereszt volt benne. Az egyik fotón egy fiatal nő állt, aki kísértetiesen hasonlított a nagyanyámra. Mellette egy katonai egyenruhás férfi. A hátoldalára ez volt írva: 1943.

Egész délelőtt a leveleket olvastam. Olyan történetet meséltek el, amelyről a családunk soha nem beszélt. A háború idején a nagyanyám ebben a házban bújtatott egy sebesült férfit, akit mindenki halottnak hitt. El akartak menekülni együtt, de valaki feljelentette őket. A férfit éjszaka elvitték. A nagyanyám elrejtette a leveleit és a holmiját a padló alá, és többé nem beszélt a múltjáról.

De a legfélelmetesebb dolog az utolsó borítékban volt.

Csak egyetlen mondat, az ő kézírásával:

„Ha egyszer négyen jönnek az erdőből, eljött az idő, hogy kiderüljön az igazság.”

Megmerevedtem.

Négyen.

Pontosan négy farkas állt azon az éjszakán az ajtóm előtt.

Kirohantam a házból. A szomszédok már a havat lapátolták. Nevették a történetemet… egészen addig, amíg be nem léptek a házba. Amíg meg nem látták a felszedett padlót, a leveleket, a fényképeket és… a nyomokat.

A tiszta deszkákon jól láthatóan négy nedves farkasmancs nyoma vezetett az ajtótól a rejtekhelyig…

és ott véget ért.

Visszafelé egyetlen nyom sem volt.

Azóta sok év telt el. Eladtam a házat, elköltöztem, és megpróbáltam mindent elfelejteni. De minden télen, amikor újra felüvölt a szél az ablakok mögött, ugyanarra a hangra ébredek az éjszaka közepén.

Lassú, halk kopogás az ajtón.

Négyszer egymás után.