Nem tudta befejezni.
Mert abban a pillanatban megértette.
Nem az eszével — hanem a testével. A bőrével. A szívével, amely olyan hangosan vert, hogy minden mást elnyomott.
Az üveg mögött nem egyszerűen hús volt.
Hanem… a múltjának egy darabja.
Ugyanaz a jel. Ugyanaz a vonal a bőrön, amit gyerekkora óta gyűlölt. Amit mindig elrejtett. Amit tökéletesen ismert.
— „Nem… nem… ez nem lehet igaz…” — hátrált, míg a háta nekiütközött a hideg pultnak.
A hentes nem állt meg.
Lassan lépkedett. Magabiztosan. Mint aki pontosan tudja, hogy innen már nincs menekvés.
— „Nem véletlenül jött ide,” mondta halkan. „Ide senki sem téved be véletlenül.”
— „Én… én csak egy boltot kerestem…” — a hangja remegett, megtört, beleveszett a csendbe.
— „Egy választ keresett,” vágott közbe a férfi. „És most megtalálta.”
Egészen közel lépett hozzá.
Túl közel.
A nő furcsa szagot érzett — nem vért, nem húst… valami ismerőset. Szinte otthonosat. Mint a saját otthona illata… de eltorzult, megromlott.
— „Nézze meg alaposabban,” mondta, és az üvegre mutatott.
Nem akarta.
A teste minden porcikája azt súgta: ne nézz oda.
De a tekintete mégis visszatért.
És akkor…
Többet látott.
Nem csak egy darabot.
Egy egész vitrint.
Töredékeket.
Maradványokat.
Pillanatokat.
Ott — az ökle, amikor az anyjára kiabált.
Ott — az ajkai, ahogy kimondta azokat a szavakat, amelyekért sosem kért bocsánatot.
És ott — a szemei… hidegek, közömbösek… azon a napon.
— „Ez nem… valós…” suttogta.
— „Ez a legvalóságosabb dolog, amije csak van,” felelte nyugodtan a hentes. „A döntései.”
Megérintette az üveget.
Az pedig… megremegett.
Mintha víz lett volna.
— „Minden darab egy pillanat, amikor másképp dönthetett volna,” folytatta. „De nem tette.”
A nő remegni kezdett.
— „Miért mutatja ezt nekem?..”
A férfi először mosolygott.
De abban a mosolyban nem volt semmi melegség.
— „Mert ezért jött.”
— „Én nem ezért jöttem!”
— „Biztos?” — kissé oldalra billentette a fejét. „Tegnap éjjel… nem gondolt erre? Hogy minden másképp is alakulhatott volna? Az a beszélgetés… az a hívás, amit nem tett meg?”
A nő megdermedt.
A világ mintha összezárult volna körülötte.
— „Honnan tudja ezt…?”
— „Mi mindent tudunk, amit az emberek félnek szembenézni,” mondta halkan.
Ebben a pillanatban a fény pislákolni kezdett.
Egyszer.
Kétszer.
És amikor újra felgyulladt…
A férfi már nem állt a pult mögött.
Hanem ő maga.
Ugyanaz a ruha. Ugyanazok a szemek.
De az arckifejezés…
Üres.
— „Mi történik…” suttogta, miközben érezte, hogy elgyengülnek a lábai.
— „Most már érti az árat,” hallatszott a hentes hangja… de most mögüle.
Hirtelen megfordult.
A férfi az ajtónál állt.
Zárva.
— „Elmehet,” mondta nyugodtan. „Most azonnal.”
A nő tett egy lépést.
Aztán megállt.
Mert meghallotta…
A saját hangját.
— „Várj…”
Visszafordult.
A hasonmása a pult mögött egyenesen rá nézett.
— „Ha elmész… semmi sem változik.”
Csend.
Súlyos. Fojtogató.
— „És ha maradok?..” kérdezte alig hallhatóan.
A hentes kissé előrehajolt.
— „Akkor újra választhatsz.”
A szíve egy pillanatra megállt.
— „De…” tette hozzá.
És az arca… megváltozott.
Eltorzult. Idegenné vált.
— „…valamit cserébe adnod kell.”
A nő lassan a vitrinre nézett.
A darabokra.
Az emlékekre.
Önmagára.
— „Mit kell adnom?..” suttogta.
A hentes nem válaszolt azonnal.
Csak kinyitotta az üveget.
És befelé mutatott.
— „Válassz.”
A nő keze remegett.
Megértette.
Amint hozzáér…
Nincs visszaút.
És abban a pillanatban kialudt a fény.
Teljesen.
A sötétségben csak egy dolgot hallott:
— „A döntés megszületett…”
…és valaki erősen megragadta a csuklóját.