Megdermedt.

A szíve úgy vert, mintha valami más is hallaná… valami, ami már ott volt a lakásban.

— „K-ki vagy?..” suttogta.

Csend.

Az a fajta csend, ami lassan szétfeszíti az elmét.

— „Mondtam… ne fordulj meg.”

A hang mélyebb lett. Durvább. Már nem volt emberi.

Ökölbe szorította a kezét, amíg fájni nem kezdett.

Ez nem álom.

Valahol a lakás mélyén egy ajtó halkan megnyikordult.

Lassan. Óvatosan.

De ő tudta — egyedül él.

Mindig is egyedül élt.

— „Már nem vagy egyedül…” suttogta a hang, mintha a gondolataiban olvasna.

Szorosan lehunyta a szemét.

Ne fordulj meg. Ne fordulj meg. Ne fordulj meg.

De a képzelete már dolgozott.

Mi van mögötte?

Az a kutya?

Vagy valami, ami csak úgy néz ki, mint egy kutya?

Eszébe jutottak a szemek.

Üresek. Mélyek. Túl tudatosak.

Az állatok nem néznek így.

Így néz valami… amikor felismer.

— „Nem emlékszel rám?” szólalt meg újra a hang.

Most távolabbról.

Vagy… mozgásban?

A padló halkan megnyikordult.

Mögötte.

Balról.

Most jobbról.

Körülötte mozgott.

Lassan.

— „Mindig is itt voltam…”

A suttogás betöltötte a szobát.

Már nem bírta tovább.

— „ELÉG!” kiáltotta.

És abban a pillanatban—

csend.

Teljes. Nehéz csend.

Semmi légzés.

Semmi mozgás.

Semmi.

Mozdulatlanul állt.

Egy másodperc.

Kettő.

Öt.

Aztán…

a vele szemben lévő falon—

megjelent egy árnyék.

Nem az övé.

Túl nagy.

Túl torz.

És… négy lábon állt.

Pislogás nélkül bámulta.

Az árnyék lassan felemelte a fejét.

Pont úgy, mint korábban.

Természetellenesen lassan.

És ekkor, mögötte—

— „Most… megfordulhatsz.”

Minden ösztöne azt üvöltötte, hogy ne tegye.

De mégis megtette.

Lassan.

Mintha vízben mozogna.

És meglátta—

a semmit.

A konyha üres volt.

Teljesen.

Csak…

a plafonon.

Közvetlenül fölötte.

Nyomok.

Frissek.

Mélyek.

Mintha valami nehéz állt volna ott az imént.

Hátralépett—

és rálépett valamire, ami puha volt.

A szíve kihagyott.

Lenézett.

Egy tál.

Kutyatál.

Üres.

Pedig…

soha nem volt kutyája.

Soha.

A keze remegni kezdett.

— „Éhes vagy?..” suttogta a hang.

Ezúttal—

közvetlenül előtte.

Hirtelen felkapta a fejét.

És az ablak tükrében…

meglátta.

Önmagát.

És mögötte—

egy alakot.

Hatalmasat.

Hosszú pofával.

A szemei világítottak… nem visszaverték a fényt—

hanem sugározták.

— „Te hívtál…” mondta a hang, szinte gyengéden.

— „Én… nem…” lehelte.

A tükörképben az alak… elmosolyodott.

Igen.

Elmosolyodott.

— „Nyitva hagytad az ajtót.”

Megdermedt.

Az ajtó.

Eszébe jutott.

Korábban este…

valóban—

nyitva hagyta.

Csak egy pillanatra.

Egyetlen másodpercre.

De—

— „Ez elég volt.”

A fény villant.

Egyszer.

Még egyszer.

Aztán kialudt.

A sötétség mindent elnyelt.

Sűrű.

Élő.

És ebben a sötétségben—

lépteket hallott.

Nem emberit.

Lassúakat.

Nehézeket.

Fölötte.

A plafonon.

dobb…

dobb…

dobb…

Nem lélegzett.

Nem mozdult.

Nem létezett.

És akkor—

közvetlenül az arca mellett—

egy suttogás:

— „Most… látod?..”

És a sötétben—

szemek nyíltak ki.

Nem az övéi.

Túl közel.

És abban a pillanatban megértette—

már túl késő.

Mert mögötte—

nagyon halkan—

kattant a bejárati ajtó zárja.

Magától.

És a lakásban…

már nem volt egyedül.

És ami ott volt…

már tudta a nevét.

— „…Régóta vártalak.”