A körülötte lévő hangok tompává, távolivá váltak. Artem idegesen előrelépett, és erősen megragadta a vizsgálóágy szélét.
— El tudná magyarázni, mi történik?! — kérdezte remegő hangon.
Az orvos végighúzta a kezét az arcán, láthatóan zaklatott volt.
— Jelentenem kell ezt az esetet — mondta halkan. — Ez nem egy szokványos helyzet.
A monitort feléjük fordította.
A magzat jól látható volt. De mellette… volt valami más is.
Alina először nem értette, mit lát. Az elméje szinte elutasította a képet. Aztán észrevett egy furcsa alakzatot — szabálytalan, sűrű, mintha a szövetek közé ágyazódott volna.
— Ez… valami hiba? — suttogta.
— Bárcsak az lenne — válaszolta az orvos. — De a kép túl éles.
Artem hátralépett.
— Azt akarja mondani, hogy… van benne valami idegen?!
Az orvos nem válaszolt. Már tárcsázott.
A percek végtelennek tűntek. Alina mozdulatlanul feküdt, miközben a gondolatok lassan összeálltak a fejében. Hektor. A furcsa viselkedése. Az, ahogy újra és újra a hasához közeledett.
Ő tudta.
Ez a felismerés jeges félelemmel töltötte el.
Körülbelül húsz perc múlva két rendőr érkezett. Szó nélkül beléptek, röviden beszéltek az orvossal, majd megnézték a képet.
— További vizsgálatokra van szükség — mondta az egyikük. — Ez összefügghet bizonyos körülményekkel.
— Milyen körülményekkel?! — Artem hangja remegett.
De válasz nem érkezett.
Alinát egy külön kórterembe vitték. Megtiltották neki, hogy felkeljen, korlátozták a látogatásokat, sőt még a telefonját is ki kellett kapcsolnia.
Az éjszaka végtelennek tűnt.
Minden apró zajra összerezzent. Minden árnyék fenyegetőnek hatott. Fekve hirtelen mozgást érzett.
De ez nem olyan volt, mint korábban.
A baba mozdulatai eddig finomak és megnyugtatóak voltak. Most hirtelenek és rendszertelenek lettek. Mintha valami odabent ki akarna törni.
A hasára szorította a kezét.
— Kérlek… ne…
Reggel egy másik szakorvos érkezett. Idősebb volt, nyugodtabb, de tekintete hideg és pontos. Hosszan tanulmányozta a felvételeket, majd újabb vizsgálatokat végzett.
Végül kimondott egy mondatot, amitől mindenkinek megfagyott a vér az ereiben:
— Ez nem egy szokványos kórkép.
Súlyos csend telepedett a szobára.
— Akkor… mi ez? — kérdezte Alina alig hallhatóan.
Az orvos egyenesen rá nézett.
— A jelenlegi orvosi tudásunkkal ezt nem tudjuk megmagyarázni.
Artem elsápadt.
— Ez nem lehet igaz…
— Pedig az.
Ezután minden felgyorsult: konzíliumok, további vizsgálatok, zárt ajtók mögött zajló megbeszélések.
De a legijesztőbb csak ezután következett.
Amikor Alina egyedül maradt, egy hangot hallott.
Halk volt. Szinte alig észrevehető.
Mint egy lélegzet.
Megdermedt.
És abban a pillanatban valami erőteljesen megmozdult benne — olyan hirtelen, hogy felkiáltott.
Az ajtó kivágódott, az orvosok berohantak.
De Alina már tudta.
Hektor nem véletlenül viselkedett furcsán.
Figyelmeztetni próbálta.
Ami benne növekedett… talán nem csak a gyermeke volt.
És most már csak egyetlen kérdés maradt:
mit fedeztek fel valójában — és meg tudják-e állítani, mielőtt túl késő lenne?